Bunny hozzászól és kiegészit

2010 december 18. | Szerző: rybyzlyk

 

Talán tennék egy-két megjegyzést a szünetek közti büfé ácsorgáson kívül csináltunk ám mást is. Mielőtt mindenki azt hiszi hogy a “plátói szerelmet” bámultuk és vártuk a csodát.

Persze az igaz, hogy a csoda nem történt meg, legalább is akkor amikor ott volt az ideje. És mivel a sors kiszámíthatatlan és évek alatt megjön az ember lányának az önbecsülése és büszkesége, ezért amikor elénksodorja az élet a kiszemeltet, akkor már csak azért is és dacból elutasítjuk. (ez az az időszak amikor miénk a világ mi vagyunk a legszebbek és nekünk nem lehet újat mutatni, hiszen mindenről van már véleményünk is) És amint hátat fordítunk neki büszkék vagyunk magunkra, hogy nem remegett meg a lábunk a hatalmas kisértés láttán és kitartottunk azon elhatározásunk mellett, hogy ami elmúlt az elmúlt.

Mindeközben azért tudjuk, hogy mindig van másik (van másik!) és gyermeteg öntudatunkkal haladunk tovább. Évekkel később majd rájövünk, hogy nem azt bánjuk meg amit megtettünk, hanem azt amit nem. Ha ezt tisztáztuk, akkor talán térjünk vissza a büféhez illetve a nem büféhez, mert azért a szokásos diákcsínyek kipipálva, a lógás kipipálva, a szemtelenség kipipálva és az óra közbeni ki nem ….ja le mit kéne megtanulnuk kipipálva. Mivel barátnőnk időközben (nem direkt, hanem csak úgy adódott) elment ezért lehet, hogy egy-két pipa kimarardt az életéből. Az élet ment tovább és még két évet töltöttem az iskolába és gyűjtöttem az emlékeket és tapasztalatokat a sikereket és bukásokat egyedül és életünk külön utakon kezdett járni. Mostanra már tudjuk, hogy mindig van új és mindig tudunk újat tanulni csak engedjük be, mert szépet hoz az idő és idővel a rossz emlékek is megszépülnek.

Ebbe az időbe engedünk egy kis bepillantást és reményeink szerint megosztjuk a folytatást is.

Zárójelben megjegyezném, hogy életem első blogja ezrét kiméletesen kérném.

Az a plátói diákszerelem

2010 december 18. | Szerző: rybyzlyk

 

Emlékszel még amikor elsősök voltunk a középiskolában? Hála a jó égnek alapvetően a fiúk voltak többségben. Volt választék rendesen. Már kis csitriként is egyértelműen az idősebb fiúk vonzottak… Sikerült is kiszemelni mindjart egy megfelelő példányt, csupán 5 évvel volt idősebb. Az összes órák közti szünet azzal telt el, hogy a büfé környékére jártunk – hah nyilván mert ott volt a tantermük – és azt lestük hogy ki, kivel, mit hogyan mikor csinál. Bámulatom és nyálcsorgatásom tárgya, egy félprofi focista volt, annak rendje és módja szerint kissé ó lábakkal, extra hajzselével és valami elképesztően nagy és görbe orral volt megáldva.

Mondjuk ugyebár ez nekem nem tűnt fel,  – viszont mindenki másnak igen – ,  ugyanakkor igen megnyugtató volt, hogy eme kis negatív elem miatt túl sok konkurenciám az imádásban nem volt.

Két dologról tudtam mindig hogy esetleg közeledik, az egyik hogy Malizia vagy Farenheit parfümje már méterekkel előre megelőzte, és ha épp befordult a sarkon, az orrát csak pár másodperccel követte a teste.

(Úristen, annyira trendi volt, fehér farmert is hordott, ezt majdnem elfelejtettem)

Viszont az úrnak valami hihetetlen szép szemei voltak, kékes-zöldes-barnás, és olyan tiszta, lelkes, csillogó tekintet. Minden egyes alkalommal még a lélegzetem is elállt. Persze soha, semmi nem történt, de kiválóan ismertem hogy hány cukorral issza a teát, mit szokott a büfében kérni, mikor melyik tanteremben van.

Két igen különösen izgalmas esemény történt “kapcsolatunk” alatt, az egyik amikor egészen véletlenül egy buszra szálltunk, és feltett valami kérdést amire emlékeim szerint csak hebegni és habogni tudtam, a másik pedig hogy egy ritka hosszú téli szünet alatt – amikor uuuuutáltam még a gondolatát is annak hogy legalább 2 hétig nem láthatom – egészen véletlenül hírt kaptam róla.

Szinte előttem van az egész pillanat. Ülök 14 évesen a 68 négyzetméteres panellakásunk nappalijában, világoskék donaldkacsás mackó nadrágban, helyes kis pattanásokkal az arcomon, kezemben a friss Nők Lapja. Közepéig érek, dupla oldal, riport. Tinédzserek hol és hogyan töltik a szilvesztert. A vér kiszaladt a kezemből, szív sebesebben ver, enyhe remegés átfut. Ott van. Középen. Fotón a haverokkal. NEM HISZEM EL. Ezerszer olvastam el a riportot, megtudtam hogy házibuliban, haverokkal lesz. De a kincs az igazi kincs a fotó volt. Róla. Szemből. Természetesen kivágtam és évekig (de tényleg) a szakadt BKV bérletem tokjában hordtam.

Nincs beteljesedés, nincs happy end. Se romantika, se szex. (saaaaaaaaaaaajnos).

A jó hír az, hogy tablóképe fent van az iskolánk weboldalán, a interneten található fotói szerint mit sem változott, és igen megnyugtató hogy barátnője, szőke, szép arcú és nem 13 kg vasággyal együtt. Szóval ringatom magamat abban a tudatban hogy esélyem is lehetett volna 🙂

Bevezetés és előszó

2010 december 18. | Szerző: rybyzlyk

 

15 éve nem találkoztunk. Nem volt különösebb oka, csupán így alakult. Hála az iwiw, facebook, és egyéb közösségi oldalaknak újra megtaláltuk egymást. Van bepótolni valónk, kérdések, és meglepően sok közös pont.

Magunknak, vagy másnak írjuk-e ezt a blogot? Nem tudom. Egészen biztos viszont, hogy néha írt az élet olyat amelyet a fantázia se szülhetett volna jobban, és az is igaz hogy mindkettőnk fantáziája igen élénk.

Melyik történet igaz, s melyik kitalált? Döntse el aki olvassa.

(természetesen a megtörtént eseteket olyan kis mértékben módosítottuk hogy szereplői se most, se később ne ismerjenek magukra, és mások se rájuk) 🙂