Emlékszel még amikor elsősök voltunk a középiskolában? Hála a jó égnek alapvetően a fiúk voltak többségben. Volt választék rendesen. Már kis csitriként is egyértelműen az idősebb fiúk vonzottak… Sikerült is kiszemelni mindjart egy megfelelő példányt, csupán 5 évvel volt idősebb. Az összes órák közti szünet azzal telt el, hogy a büfé környékére jártunk – hah nyilván mert ott volt a tantermük – és azt lestük hogy ki, kivel, mit hogyan mikor csinál. Bámulatom és nyálcsorgatásom tárgya, egy félprofi focista volt, annak rendje és módja szerint kissé ó lábakkal, extra hajzselével és valami elképesztően nagy és görbe orral volt megáldva.
Mondjuk ugyebár ez nekem nem tűnt fel, – viszont mindenki másnak igen – , ugyanakkor igen megnyugtató volt, hogy eme kis negatív elem miatt túl sok konkurenciám az imádásban nem volt.
Két dologról tudtam mindig hogy esetleg közeledik, az egyik hogy Malizia vagy Farenheit parfümje már méterekkel előre megelőzte, és ha épp befordult a sarkon, az orrát csak pár másodperccel követte a teste.
(Úristen, annyira trendi volt, fehér farmert is hordott, ezt majdnem elfelejtettem)
Viszont az úrnak valami hihetetlen szép szemei voltak, kékes-zöldes-barnás, és olyan tiszta, lelkes, csillogó tekintet. Minden egyes alkalommal még a lélegzetem is elállt. Persze soha, semmi nem történt, de kiválóan ismertem hogy hány cukorral issza a teát, mit szokott a büfében kérni, mikor melyik tanteremben van.
Két igen különösen izgalmas esemény történt “kapcsolatunk” alatt, az egyik amikor egészen véletlenül egy buszra szálltunk, és feltett valami kérdést amire emlékeim szerint csak hebegni és habogni tudtam, a másik pedig hogy egy ritka hosszú téli szünet alatt – amikor uuuuutáltam még a gondolatát is annak hogy legalább 2 hétig nem láthatom – egészen véletlenül hírt kaptam róla.
Szinte előttem van az egész pillanat. Ülök 14 évesen a 68 négyzetméteres panellakásunk nappalijában, világoskék donaldkacsás mackó nadrágban, helyes kis pattanásokkal az arcomon, kezemben a friss Nők Lapja. Közepéig érek, dupla oldal, riport. Tinédzserek hol és hogyan töltik a szilvesztert. A vér kiszaladt a kezemből, szív sebesebben ver, enyhe remegés átfut. Ott van. Középen. Fotón a haverokkal. NEM HISZEM EL. Ezerszer olvastam el a riportot, megtudtam hogy házibuliban, haverokkal lesz. De a kincs az igazi kincs a fotó volt. Róla. Szemből. Természetesen kivágtam és évekig (de tényleg) a szakadt BKV bérletem tokjában hordtam.
Nincs beteljesedés, nincs happy end. Se romantika, se szex. (saaaaaaaaaaaajnos).
A jó hír az, hogy tablóképe fent van az iskolánk weboldalán, a interneten található fotói szerint mit sem változott, és igen megnyugtató hogy barátnője, szőke, szép arcú és nem 13 kg vasággyal együtt. Szóval ringatom magamat abban a tudatban hogy esélyem is lehetett volna 🙂
Az a plátói diákszerelem
2010 december 18. | Szerző: rybyzlyk
Emlékszel még amikor elsősök voltunk a középiskolában? Hála a jó égnek alapvetően a fiúk voltak többségben. Volt választék rendesen. Már kis csitriként is egyértelműen az idősebb fiúk vonzottak… Sikerült is kiszemelni mindjart egy megfelelő példányt, csupán 5 évvel volt idősebb. Az összes órák közti szünet azzal telt el, hogy a büfé környékére jártunk – hah nyilván mert ott volt a tantermük – és azt lestük hogy ki, kivel, mit hogyan mikor csinál. Bámulatom és nyálcsorgatásom tárgya, egy félprofi focista volt, annak rendje és módja szerint kissé ó lábakkal, extra hajzselével és valami elképesztően nagy és görbe orral volt megáldva.
Mondjuk ugyebár ez nekem nem tűnt fel, – viszont mindenki másnak igen – , ugyanakkor igen megnyugtató volt, hogy eme kis negatív elem miatt túl sok konkurenciám az imádásban nem volt.
Két dologról tudtam mindig hogy esetleg közeledik, az egyik hogy Malizia vagy Farenheit parfümje már méterekkel előre megelőzte, és ha épp befordult a sarkon, az orrát csak pár másodperccel követte a teste.
(Úristen, annyira trendi volt, fehér farmert is hordott, ezt majdnem elfelejtettem)
Viszont az úrnak valami hihetetlen szép szemei voltak, kékes-zöldes-barnás, és olyan tiszta, lelkes, csillogó tekintet. Minden egyes alkalommal még a lélegzetem is elállt. Persze soha, semmi nem történt, de kiválóan ismertem hogy hány cukorral issza a teát, mit szokott a büfében kérni, mikor melyik tanteremben van.
Két igen különösen izgalmas esemény történt “kapcsolatunk” alatt, az egyik amikor egészen véletlenül egy buszra szálltunk, és feltett valami kérdést amire emlékeim szerint csak hebegni és habogni tudtam, a másik pedig hogy egy ritka hosszú téli szünet alatt – amikor uuuuutáltam még a gondolatát is annak hogy legalább 2 hétig nem láthatom – egészen véletlenül hírt kaptam róla.
Szinte előttem van az egész pillanat. Ülök 14 évesen a 68 négyzetméteres panellakásunk nappalijában, világoskék donaldkacsás mackó nadrágban, helyes kis pattanásokkal az arcomon, kezemben a friss Nők Lapja. Közepéig érek, dupla oldal, riport. Tinédzserek hol és hogyan töltik a szilvesztert. A vér kiszaladt a kezemből, szív sebesebben ver, enyhe remegés átfut. Ott van. Középen. Fotón a haverokkal. NEM HISZEM EL. Ezerszer olvastam el a riportot, megtudtam hogy házibuliban, haverokkal lesz. De a kincs az igazi kincs a fotó volt. Róla. Szemből. Természetesen kivágtam és évekig (de tényleg) a szakadt BKV bérletem tokjában hordtam.
Nincs beteljesedés, nincs happy end. Se romantika, se szex. (saaaaaaaaaaaajnos).
A jó hír az, hogy tablóképe fent van az iskolánk weboldalán, a interneten található fotói szerint mit sem változott, és igen megnyugtató hogy barátnője, szőke, szép arcú és nem 13 kg vasággyal együtt. Szóval ringatom magamat abban a tudatban hogy esélyem is lehetett volna 🙂
Oldal ajánlása emailben
X