Na igen. Úgy adódott ,hogy picit eltávoztam külföld irányába tanulni. Ami roppant érdekesnek is bizonyult világlátás, szemlélet, más kultúra szempontjából, de való igaz nem kevés pipa kimaradt ezalatt az időszak alatt.
Mondhatnám hogy ennek oka a szigorú szabályok megléte volt (tehát nem lehetett inni és / vagy pasizni), de az igazsághoz hozzátartozik, hogy önbizalmam és külalakom sem adott okot a pasizásra, úgyhogy nem kellett nagyon aggódni egy véletlen terhesség miatt.
így hát gyűjtögettem rendesen a plátói szerelmeket, mint nagymamám a nippeket, és kezdett egy igen szép kollekció kialakulni…
Szolgáljon ez a bejegyzés minden mostani és jövőbeni tininek tanulságul, hogy egyszer mindenki ideje eljön.
Alkat, mellméret és hajszíntől függetlenül.
Nyilván pattanásosan, plusz kilókkal, kisebbségi érzéssel jól megáldva mindezt soha nem hittem volna, mondhatta volna nekem akár a legjobb jósnő is.
De az elmúlt évek most már engem igazolnak. És higyjétek el sok minden nem változott, havonta egyszer elöntenek a pattanások, plusz kilók hol többen hol kevesebben, de vannak (nem, nem szerénység, kőkemény realitás, tükröm van, és nap mint nap belenézek), csak időközben rájöttem hogy ezeknek nagyrészt semmi köze nincs ahhoz hogy kit hogyan és mire vonzzunk be. Ez se volt egy rövid folyamat, hosszú évek munkája van benne és most megköszönném pszichológusomnak és az összes korrekt pasinak aki valamilyen pozitív visszajelzést adott életem bármely szakasza során. (aki hazudott, az most ne gyónja meg bűnét, nagyon sokba kerülne ismét a pszicho, recesszióban ezt most nem engedhetem meg magamnak.)
Külön megköszönném Zénó kispasinak, akivel egy óvodai csoportba jártunk és képes volt megfogalmazni hogy miért lett szerelmes belém: “mert olyan jó hozzábújni’. Évekig jártunk. Egy oviba, egy csoportba, egymás mellett aludtunk délután, szigorúan külön kiságyban, de fogtuk egymás kezét, és néha a nagymamájával hármasban kirándultunk. Kaptam tőle minden nyaralásukkor külön ajándékot, a kagyló nyakláncot azóta is őrzöm. Soha nem tudta meg hogy kiegyensúlyozott kapcsolatunkban olykor felbukkan Krisztián aki szöges ellentéte volt a szőke, miniősember oviférjemnek, ugyanis barna hajú, barna szemű , végtelenül rossz pasi volt és ellenállhatatlan. De nem férj típus.
Tisztán emlékszem hogy megfogalmazódott bennem hogy ez, így, két pasival tökéletes. Csak lehetőleg ne tudjanak egymásról. Ez ugye nem kis menedzsmentet igényelt, de csak egyszer okozott nagyobb problémát a hármas felállás, amikor is egy kis kék dömperben ketten kezdtek el tolni, erőszakosan versenyezve hogy melyikük az ügyesebb, szaladtak ahogy bírták, próbálták ellökni a másikat a dömpertől. Copfjaim repkedtek, szandálos lábaimon a fehér térdzokni lecsúszóban volt, egyik kispasi sem engedett. Minden erejüket beleadva, vadul rohantak velem egészen a zöld szemcsés vakolású falig, amin aztán teljes sebességgel végighorzsolták a vádlimat. Örök emlék, még most is látszik.
Talán ennek kellett volna intő jelnek lennie, a jövőre nézve. Hogy ha két pasival szórakozunk, akkor előbb-utóbb megüti az ember a bokáját. Ennek ellenére, visszatekintve se csináltam volna másként.
Azóta Krisztiánnak még a vezeték nevére se emlékszem, viszont Zénóval röpke 25 év után, felnőttként egy közösséggi oldalon összeakadtunk. Csak ennyit írt: “Ugye Te is emlékszel?”
Külföldi kitérő és az óvodai hármas felállás…
2010 december 18. | Szerző: rybyzlyk
Na igen. Úgy adódott ,hogy picit eltávoztam külföld irányába tanulni. Ami roppant érdekesnek is bizonyult világlátás, szemlélet, más kultúra szempontjából, de való igaz nem kevés pipa kimaradt ezalatt az időszak alatt.
Mondhatnám hogy ennek oka a szigorú szabályok megléte volt (tehát nem lehetett inni és / vagy pasizni), de az igazsághoz hozzátartozik, hogy önbizalmam és külalakom sem adott okot a pasizásra, úgyhogy nem kellett nagyon aggódni egy véletlen terhesség miatt.
így hát gyűjtögettem rendesen a plátói szerelmeket, mint nagymamám a nippeket, és kezdett egy igen szép kollekció kialakulni…
Szolgáljon ez a bejegyzés minden mostani és jövőbeni tininek tanulságul, hogy egyszer mindenki ideje eljön.
Alkat, mellméret és hajszíntől függetlenül.
Nyilván pattanásosan, plusz kilókkal, kisebbségi érzéssel jól megáldva mindezt soha nem hittem volna, mondhatta volna nekem akár a legjobb jósnő is.
De az elmúlt évek most már engem igazolnak. És higyjétek el sok minden nem változott, havonta egyszer elöntenek a pattanások, plusz kilók hol többen hol kevesebben, de vannak (nem, nem szerénység, kőkemény realitás, tükröm van, és nap mint nap belenézek), csak időközben rájöttem hogy ezeknek nagyrészt semmi köze nincs ahhoz hogy kit hogyan és mire vonzzunk be. Ez se volt egy rövid folyamat, hosszú évek munkája van benne és most megköszönném pszichológusomnak és az összes korrekt pasinak aki valamilyen pozitív visszajelzést adott életem bármely szakasza során. (aki hazudott, az most ne gyónja meg bűnét, nagyon sokba kerülne ismét a pszicho, recesszióban ezt most nem engedhetem meg magamnak.)
Külön megköszönném Zénó kispasinak, akivel egy óvodai csoportba jártunk és képes volt megfogalmazni hogy miért lett szerelmes belém: “mert olyan jó hozzábújni’. Évekig jártunk. Egy oviba, egy csoportba, egymás mellett aludtunk délután, szigorúan külön kiságyban, de fogtuk egymás kezét, és néha a nagymamájával hármasban kirándultunk. Kaptam tőle minden nyaralásukkor külön ajándékot, a kagyló nyakláncot azóta is őrzöm. Soha nem tudta meg hogy kiegyensúlyozott kapcsolatunkban olykor felbukkan Krisztián aki szöges ellentéte volt a szőke, miniősember oviférjemnek, ugyanis barna hajú, barna szemű , végtelenül rossz pasi volt és ellenállhatatlan. De nem férj típus.
Tisztán emlékszem hogy megfogalmazódott bennem hogy ez, így, két pasival tökéletes. Csak lehetőleg ne tudjanak egymásról. Ez ugye nem kis menedzsmentet igényelt, de csak egyszer okozott nagyobb problémát a hármas felállás, amikor is egy kis kék dömperben ketten kezdtek el tolni, erőszakosan versenyezve hogy melyikük az ügyesebb, szaladtak ahogy bírták, próbálták ellökni a másikat a dömpertől. Copfjaim repkedtek, szandálos lábaimon a fehér térdzokni lecsúszóban volt, egyik kispasi sem engedett. Minden erejüket beleadva, vadul rohantak velem egészen a zöld szemcsés vakolású falig, amin aztán teljes sebességgel végighorzsolták a vádlimat. Örök emlék, még most is látszik.
Talán ennek kellett volna intő jelnek lennie, a jövőre nézve. Hogy ha két pasival szórakozunk, akkor előbb-utóbb megüti az ember a bokáját. Ennek ellenére, visszatekintve se csináltam volna másként.
Azóta Krisztiánnak még a vezeték nevére se emlékszem, viszont Zénóval röpke 25 év után, felnőttként egy közösséggi oldalon összeakadtunk. Csak ennyit írt: “Ugye Te is emlékszel?”
Oldal ajánlása emailben
X