Kis szünet után – vissza a gyökerekhez

2011 február 7. | Szerző: rybyzlyk

Mindenkinek csudaszép hétfőt kivánok! Ugyan hétfő van, de lehet örömködni, mert egyrészt Februári hétfő van és nem Januári  másrészt letelt a 2 hét számüzetésem az asztalomtól és újra beköszönt a napi gépelés korszaka.Eddigi türelmeket nagyon köszönöm, lebaszásokat kéretik minimalizálni, elvégre D O L G O Z T A M.

Korábban ez nem lett volna ekkora hir, de az elmúlt évben a munkahelyem inkább hasonlit egy idegszanatóriumhoz mint egy normális munkahelyhez.  Nem panasz, csak a realitás.

Itt ugyebár még vasárnap délután van, relax hétvége volt, meg konyhai robot, de erre volt szükség, élveztem is. Leültem a nappaliba, ahonnan pontosan az utca sarokra látok… és mit látok?Bunny itteni és kb 15 évvel ezelőtti változatát incselkedni egy elég jóképű példánnyal… Úgy bámultam őket mintha valami sorozatot néznék… Hajjjajjj el is fogott egy kis nosztalgia, önsajnálat, meg középkori krizis.

(ne mááááááááááááááááár hogy nekem ilyenben már nem lesz részem… ne máááááááááár)

Bunny itteni változata mint akár az eredeti Bunny otthonról… göndör rakoncátlan haj, nagyon kacér macskaszemek, és még a mozdulatok is mintha iskolában koppintotta volna rólad….Hála ennek a kis utcai mozinak, azonnal billentyűzetet ragadtam. Köszönd nekik, amúgy szétlustálkodtam volna a hétvége hátralévő óráit.

Olvastam az egyetlen olvasónk érdeklődő kérdését hogy mi volt a metróssal… mivel ezek az érdeklődő kérdések olyanok mintha hájjal kenegetnének (amit egyébként nem kéne, mert hát az van amúgy is), rágom tovább ezt a csontot.

Szóval a metróska… ugye onnantól bonyolódott a történet hogy az Étcsoki… meg a Metrós… egy metrón…, egy időben… céljuk gyanusan azonos. Én meg ugye csak azért mert valamelyik előbb férkőzött hozzám, nem diszkvalifikálok további jelentkezőket.

Úgyhogy ezt óvatosan kellett balanszirozni. Nehogy véletlenül elvegyem a kedvét valamelyiknek, vagy azt higgyje hogy a kör bezárult.

A csodás időszak az volt, amikor Hétfő reggel együtt utaztunk a Metróssal akit aztán Péntek délutánig nem is láttam, vagy akár következő Hétfő reggelig, ugyanis vidékre utazgatott.Ilyenkor a többi napokon nem nagyon kellett aggódnom hogy a kettő társaság a három meg már tömeg, Étcsokinak is engedélyezett volt a kommunikáció. (Aki másik sztori, de van annak is még folytatása)

Hétfő reggelente meg hát előfordult hogy saaaaaaaaaaaajnos épp le kellett szálljak a metróról és megvárjam a következő szerelvényt… nyilván ezt a 10 percet meg szigorúan smárolással kellett tölteni.Igen, vérnyomás problémáim nincsenek, megfelelő magasságokat hoztak.És hát Péntek délutánonként is úgy esett hogy belefért egy kis 10-20 perces jutalom falat, a kemény munkával töltött hét után.Persze a kimaradt napokon azért kis kommunikáció volt, hála az smseknek.

Egyeztettünk a keresztneveket, meg státuszokat, életkort (mondjuk teljesen mindegy ezen tényezők bármelyike, de aki ismer az most megnyugodhat, hozom a szintet a minimum 10 év korkülönbséggel), meg hangot adtunk annak hogy ki mit tudna kezdeni a másikkal. Úgy nagyobb vonalakban… 160 karakterbe azért egy teljes forgatókönyv nem fér bele.

Először úgy tűnt a játékszabályokat megfelelően értelmezi, hogy ez csak hormonális, szóval nem kell mögöttes tartalmat keresgélni, és ennek megfelelően nem kommunikált állandó jelleggel, csak az engedélyezett időkben és nem kezdett el kérdezősködni hogy ki vagyok meg mi vagyok.

Szóval minden az elképzelésem szerint zajlott.

Egészen egy Péntek délutánig. Meg kell mondjam hogy amikor szemet vetettünk egymásra már gondoltam hogy nem kispályás példánnyal állok szemben. Találkoztam már azért olyanokkal akik jól csókoltak, de azért Metrós még tudott újat mutatni. A kockahasáról nem is beszélve.Ezek mindig nagyon hidegen hagytak… kockahas… meg bicepsz… szóval nem hozott lázba, és nem adtam be reklamációt ha valakinek nem ilyen volt… (főként hogy nekem csak úgy lehet kockahasam ha filccel rajzolok kis négyzetrácsokat…).

Eddig. Aztán a pénteki kis szeánszokon egyre többször gondoltam arra hogy, hát talán ideje lenne letépni ezt a pólót, és legeltetném a szemeimet azokon a kis kockákon.

Szóval egy ilyen igen hormonálisan emelkedett pénteki szétválás után a következő smst küldte:(érted, hormonok, tombolnak,teljesen egysikú a gondolkodásod, ahogy Bunny mondaná, csúszkálsz hazafelé):

“Nagyon nehéz dolgom lenne ha azt akarnám hogy a szived is az enyém legyen?”

Szétcsúszkálás közben jéghideg zuhany. Most mondd, normális ez?! De tényleg?

Teljes sokkhatás. Azonnali jobbkéz reflexből ment a válasz:

“Mission Impossible”.

Bio Vérnyomásemelők I.

2011 január 11. | Szerző: rybyzlyk

Micsoda kezdés kérem szépen. Még az ágyban fekve olvastam a “kis” bejegyzést, igazából nem is reménykedtem benne hogy erőre kapsz és irni fogsz. Ahhoz képest szép kis anyaggal örvendeztettél meg, sőt mi több, 1 kávé elég is volt az ébredéshez, mert amiket leirtál, -meg ahogy – már meg is emelte a vérnyomásomat a napi életfunkciók ellátásának szintjére.

Csodálkoztam is egy kicsit a stiluson, vulgaritás ott van, de aztán egyrészt rájöttem hogy sokkal valósághűbben lehet leirni az ismerkedő lúzereket – és tulajdonképpen sokaknak ez is a stilusa, no meg próbálkozásaik bicskanyitogatóak. Aztán a vége felé két történetnél, illetve a 3 év plátóinál meg az utolsó bekezdésnél már a könnyeim is kezdtek kicsordulni, addig birtad ezt az érzelemmentes stilust, és legszivesebben megölelgettelek volna. Ahogy itten mondanák: “I feel your pain”.

De tényleg. Na. Még jó hogy meg vagyok fázva, igy van mellettem papirzsepi, ebből most egy az orrnak, egy a szemnek van bekészitve.

Elég is ebből, még a végén elhitetem magamról hogy érző lény vagyok, és nem szeretném sokkolni a környezetemet, úgyhogy térjünk is vissza az ismerkedési sztorikra.

Tehát amit az előzőből kihagytam, a pozitivabbak közül:

Szokásos metró, hogy most melyik országban, azt hagyjuk, tulajdonképpen lényegtelen is:

Álldogálok a szokott helyemen, lehetőleg úgy hogy mindenkit megfelelően lássak, mert nem szeretem ha meglepnek.  Megálló, emberek le, emberek fel. Fiatalember  fel.  Nekem háttal, az ajtónál. Kapaszkodik.Te jó Isten, mekkora karja van ennek és milyen válla. Hú atyaég. Ebbe bele lehet kapaszkodni.Szinte látom ahogy vérvörös macskakörmeim szántanak végig egészen a helyes kis fenekéig. Brrrrr. Jujj.

Pedig én rám az ilyenek nem nagyon szoktak hatni. Úgy értem ezek a fizikális külsőségek. Szóval az jó ha van, de kevés hogy nagyon érdeklődjek.

(Erről jut eszembe, hogy egy történetet mindenképpen el kell meséljek, azt az esetet amikor megdőlt először az életemben hogy van “kémia első látásra”… Te, ha belegondolok én ilyen tekintetben eléggé naiv és tapasztalatlan voltam elég sokáig… mert amikor ez történt voltam már vagy 24 éves… jujj.)

Megfordul, mert még szállnak fel, és pont velem szembe áll meg. Fehér kis polója felcsúszik a karján, izmok megfeszülnek én meg nem értem hogy miért nem tudom levenni a szememet róla. Rám néz, de elkapja a tekintetét. (na, tessék, itt van egy jó példány és speciel leszar). Akkor sem birom levenni róla a tekintetemet úgyhogy ameddig együtt utazunk, kielégitem vizuális éhségemet. Reggelizni ugyebár nagyon egészséges.Leszáll, vissza se néz. Na. Van ilyen is.

Aztán jön másnap meg harmadnap meg tulajdonképpen kevés kivétellel minden nap. De már nem áll meg az ajtónál hanem egyenesen mindig szembe áll velem. És Néz. Nem, nem néz. Reggelizik ő is. Olyan tekintete van hogy érzem ahogy csúszik le a bugyi rólam. (azért reménykedem hogy csak érzéki csalódás ez, mert nem hiszem hogy osztatlan sikert aratnék a nagyibugyimmal… mert hát kényelmes vagyok ma kérem). Vörösödöm mint egy tini. (mondjuk nem baj, mert nem festem magam, igy meg olyan egészséges szinem kezd lenni, nagyon költséghatékony megoldás nehéz gazdasági helyzetben és nem kárositom a bőrömet holmi kemikáliákkal).

Minden reggel eljátszuk ezt, szavak nélkül, de látom hogy mi jár a fejében. Látom ahogy futtatjuk az “ezt meg ezt sőt még ezt is csinálnám veled” programot, és egyre hosszabbak azok a nézések, nekem meg egyre egészségesebb az arcszinem és úgy száll el az a 20 perc a metrón hogy észre sem vesszük.Egyébként ezt a tevékenységet nemes egyszerűséggel abban az országban “eye fucking”- nak nevezik.Na mi ebből is a maratonit csináljuk. Van ebben valami extra izgató hogy a nevét sem kell tudjam, sőt semmi ami vele kapcsolatos tulajdonképpen nem érdekel hacsak nem az eye fucking vagy a sima fucking témakörébe tartozik. Tessék, még káromkodok is. Látod hogy megemelted az ébredési vérnyomásomat?

Szóval a fentiekből is elmegy néhány hónap(!). Még mindig szavak nélkül. Megszólitani nem akar, telefonszámot nem kér, egyébként semmiféle lépést nem tesz annak érdekében hogy a “eye” előtag lekerüljön a “fucking” elől. Azért ez okoz bennem némi kétséget hogy vajon csak képzdelődöm-e reggelenként vagy tényleg “úgy” néz. Meg hát tisztában vagyok azzal is hogy hogy neki jobb alakja van mint nekem, úgyhogy kizárt hogy tényleg eljátszadozna velem. Úgy.

Eljön a szabadságom ideje, ami is azt jelenti hogy pár hétig nem vehetek részt a szokásos reggelizésben, de mivel ugye még mindig nem beszélünk nem tudom hogyan jutassam tudomására hogy nehogy infarktust kapjon, vagy mélységes depresszió kezdje el környékezni mert nem tudja hova tűntem.Szóval szabadságom kezdetének utolsó előtti napján, minden bátorságomat összeszedve, úgy döntök hogy leszállok a metróról, ott, ahol ő szokott leszállni. Hátha veszi a lapot.Persze ezt úgy csinálom mint a nagyok a filmekben. Először én megyek az ajtóhoz, hogy rögzüljön a kis agyában hogy márpedig én le fogok szállni, ott ahol ő, megállok az ajtónál, és hátrafordulok, ránézek.Még csak meg sincs lepődve. Azangyalát. Micsoda ego. (jelen esetben nem zavar).Metró megáll, ajtó kinyilik, kilibbenek amennyire kecsesen ezt elő tudom adni, jön utánam, leszáll, tesz néhány lépést majd megáll a korlátnál és neki támaszkodik. Egy szót sem szólunk és nem is közeledünk ameddig a tömeg el nem hagyja a terepet. Aztán elindul felém, szeme se rebben, nyit egy kedves “jó reggelt, hogy vagy” kérdéssel én még azért illedelmesen kidobok egy választ, meg egy kérdést is hogy tényleg beszélgetni akarsz? Erre már nem tud válaszolni csak remek kis smárolásba kezdünk. Egészen a következő metróig. Nem tolakodó, nem tapogatja le minden alkatrészemet azonnal, nem kezd eszközleltárba, viszont az elmúlt hónapok felgyülemlett feszültségét beleviszi a csókba.Furcsa, de reszket, persze hideg van, a csók attól még elég forró.

Jön a metró, mennem kell. Még megsúgom neki hogy pár hétig ne várjon nem leszek, de aztán jövök. Bár nem kéri, viszont odaadom a telefonszámomat. (nagyon előrelátó voltam, előre felirtam egy papirkára…) Felpattanok a metróra, még a lábam is remeg. Széles mosoly az arcomon. Közben tapogatom a számat meg az arcomat, azért borostás volt a lelkem, nyomokat hagyott ez a kis 10 perc. Ideje elővenni a sminkkészletemet, enyhiteni a pirosságon. Homlokmoziban futtatom a történteket, mosoly még mindig levakarhatatlan. Megrezdül a telefonom. Sms. Csak ennyi: “El sem hiszem hogy ez megtörtént. Még mindig remegek”.

Leesik. Nem a hideg miatt reszketett. Haha 🙂